Az utóbbi években a Sorssal vívott nagy póker partim után, rendszeresen én maradtam a vesztes. Nagy volt a tét, és embertelenül hatalmas a veszteség. Ideje volt, hogy forduljon a kártyajárás. Végre én is győztesen kerültem ki. Nyertem egy nagyszerű emberi közösséget, és egy igen értékes baráti szívet. Nem is olyan aprópénz ez kérem, a mai anyagias, kegyetlen világban. De ne beszéljünk rébuszokban. Késő nyáron egy kedves ismerősöm javaslatára, írásaimmal jelentkeztem a „Hetedhéthatár” c. közérdekű magazin főszerkesztőjénél, L. Csépányi Katalin asszonynál. Sajnálatosan keveset tudtam erről a jól szerkesztett, érdekes újságról, valamint a mögötte álló alkotókról. Előzetes információért – a kor emberéhez méltóan – az Internethez fordultam. Ott találkoztam először Katalin asszony szívet-lelket melengető gondolataival: „Csináltam egy újságot, a Hetedhéthatárt – és általa a világ egyik leggazdagabb embere lettem, mert nagyon sok barátra leltem itthon és a világban.”

Fischer úr a Hetedhéthatáros asztalnál

Idős koromra már nehezen fordulok az új dolgok irányába, meglehetősen zárkózottá, lelkileg sérülékennyé váltam. Így azután nem minden szorongás nélkül léptem be az Iparos Kisvendéglő hangulatos kerthelyiségébe. Ott a várt kedvetlen, ankét-arcok helyett, terített asztal körül ülő, szellemesen tréfálkozó, vidám társaságot találtam. Az asztalfőn egy kedvesen mosolygó hölgy ült, akiről a bemutatás után derült ki, hogy ő L. Csépányi Katalin, az újság főszerkesztője.

Hálátlan és cinikus ember lennék, ha most nem az igazat írnám. Új barátokra találtam, akik szeretettel fogadtak be a „Hetedhéthatár” újság családi csapatába.

És mi a csodálatos ebben? Vannak itt hozzám hasonló, sorscsapások súlya alatt meggörnyedt, idős nyugdíjasok, valamint fiatalok is szép számmal. És ha már itt tartunk, nem mehetek el e mellett sem szótlanul. Gyakran illeti a többnyire jogos vád a mai fiatalokat, hogy közönyösek, szívtelenek és meglehetősen műveletlenek. Negyedéves ismeretségünk alapján felelősséggel állíthatom, hogy a „Hetedhéthatár” fiatal családtagjaira ezek a megállapítások nem vonatkoznak.

Várt rám még más kellemes meglepetés is. A társaság összejöveteleinek otthont adó Iparos Kisvendéglő vezetője, Fischer János, akit még tanulóként a Nádor Étteremben ismertem meg, mint a vendéglátó szakma egyik nagy ígéretét. Miről is beszélhettünk volna vele másról, mint a Nádoros időkről. Hamarosan szeretett tanítómesterek, kollégák emlékét idézgettük. János így gondol vissza a Nádorra: „Nagyon szívesen emlékszem vissza a Nádoros évekre, amikor 1970-ben mentem oda tanulónak 73-ig. Különösképpen szeretettel gondolok vissza Kiss Karcsi bácsira, a kitűnő szakmai oktatóra, aki tényleg a szívét-lelkét adta a tanulóinak. Rá és a Nádorra a mai napig is szívesen emlékszem, örülök, hogy ott lehettem tanuló.”

Azután régi éttermi és kávéházi törzsvendégek árnyai telepedtek észrevétlenül asztalunkhoz. Újságírók, színészek, ügyvédek, szeretett rokonaink, barátaink, ismerőseink, egyszóval kedves, régi pécsiek.

Az Iparos Kisvendéglőt nagyon sokan úgy ismerik városszerte, mint a „Hetedhéthatár Pilvax Kávéháza”. János, a főnök igen büszke erre a megtisztelő címre. A „B terem” falán, a legszembetűnőbb helyen ott függ az újság főszerkesztőjének, Katalin asszonynak szeretettel és kedves humorral átszőtt köszönő levele. Fischer Jancsi meghatott hangon olvassa:

„Köszönet az Iparos Kisvendéglő tulajdonosainak, Fischer Jánosnak és feleségének, valamint munkatársaiknak, hogy az újság szerzőit befogadták, otthont adnak a szerkesztőségi összejöveteleknek, és nem nézik rossz szemmel, hogy egy szomjas, éhes, zajos társaság plusz anyagi és fizikai terhet jelent számukra.”

János szerényen tiltakozik: „Nekünk az egyáltalán nem teher, ha a vendéglő tele van vidám, zajos vendégsereggel. Ilyenkor van hangulata egy igazi vendéglőnek.”

Ki is mondom a gondolatomat. Az Iparos Kisvendéglőben Krúdy Gyula, a nagy magyar író és kisvendéglő-szakértő is jól érezné magát.

A Főnök úr szerint ez nem véletlen. A hosszú, szakmában eltöltött évek alatt tudatosan készült erre. Odafigyelt a vendéglátó szakma nagy öregjeinek tanácsaira. Mindenkor nagy érdeklődéssel olvasta az olyan híres gasztronómus szakírók munkáit, mint amilyen Gundel Károly, avagy Schnitta Sámuel voltak.

Fischer János meg is fogalmazza életfilozófiáját, és a szakma iránti elkötelezettségét, egyben sikereinek titkát:

„Tőlük lehet tanulni emberséget és szakmaszeretetet, és ezek az igazán fontosak számomra! A Vendég is látja, ki végzi munkáját szakmaszeretetből, vagy ki az, aki csak pénzkereseti forrásnak tekinti. A vendéglátó szakmát csak szívvel-lélekkel szabad vállalni!”

Hajdanában jómagam is vezettem hasonló jellegű éttermet, mint az Iparos. Ez a jelenlegi Palatinus Szálló alagsorában, magyaros jelleggel működött. Így azután igazán otthon éreztem itt magamat. Meg is kérdezem, kik is járnak ebbe a szolid hangulatú kisvendéglőbe?

„Délben kedvező áron menüt adunk, amit a környező hivatalok dolgozói nagy előszeretettel vesznek igénybe. Este az ’a la carte’ étkezéseké a fő szerep, vagyis népszerű ételekből összeállított étlappal várjuk kedves vendégeinket.”

Az Iparos Kisvendéglő neve messze földön ismert. A sok Pécsre látogató turista szinte régi ismerősként tér be ide egy ízletes ebédre, egy pohár pécsi sörre, hogy azután tovább öregbítse a vendéglő jó hírét.

„A vendéglő három teremből áll: A, B és C termek, amelyből a legbelső C terem a nemdohányzó vendégeké. Ez a célszerű elrendezés lehetővé teszi, hogy a 15-20 fős családi, baráti jellegű rendezvényeken viszonylag zárt, meghitt környezetben étkezhessenek, ünnepelhessenek. Nyáron hangulatos sörkert várja a nagyérdeműt.”

Szinte észrevétlenül térünk át a követező kérdésre, milyen specialitásokkal kedveskedik az „Iparos” a vendégeinek? Hosszú a sor, csak néhányat tudunk most megemlíteni: Itt van mindjárt a népszerű egyszemélyes „Iparos-tál”, amelynek fő összetevői natúr szelet, pirított velő, pirított és rántott gomba, töltött szűzpecsenye, tükörtojás. De nem szabad kihagyni a nagy kedveltségnek örvendő Bánffy májat sem, amelyet egykoron pécsi tartózkodása idején, a népszerű Kossuth-díjas színművész álmodott meg májból, pirított velőből és tükörtojásból…

Még rengeteg mindent szerettem volna kérdezni, de nem akartam tovább alkalmatlankodni. Talán a jövőben még ezekre is sor kerülhet. Addig is köszönök mindent „Hetedhéthatár”. Neked pedig, kedves Fischer Jancsi szívből gratulálok hangulatos kisvendéglődhöz!…

Megjelent a Hetedhéthatár magazinban, 2009-ben - www.hetedhethatar.hu

Az ember így képzelné az életét: miután reggeltől végigdolgozta a napot, fölemeli a fejét a talpalnivaló cipőkről, a javításra váró órákról, vagy lesimítja a forgácsot a satuba fogott fáról, kiegyenesíti a derekát a munkapadja mellett, fölfrissíti magát, és leballag a kisvendéglőbe. Az egész napi iparkodás végeztével kiül a kertbe, az apácarácsok tövébe, vagy bevonul a biztonságos falak közé, ha úgy szabja az idő. És megadja a módját az étkezésnek.

Ehelyett az ember így éli az életét: hajnaltól nyargalászik a dolgai után, perc nyugalom nélkül bonyolítja a napjait, aggódik, szorong, feszülten lesi a telefonokat, zacskóból ebédel, este pedig összeszűkült gyomorral rohan, hogy bekapjon pár falatot. Ilyenkor leállítja az autóját, megkeresi a parkolóautomatát, leszurkol egy marék aprót - fél óra elég lesz - és elindul a panelházak között.

De valahogy már nincs kedve annyira sietni… Hiszen olyan szépek ezek az alkonyati, nagy fák, ki lehetne ülni, ide, a fehér apácarácsok védelmébe, bár a kora nyári este még hűvös, lehet, jobb behúzódni az enyhet adó falak közé. Először inni kéne valamit - hű, negyed hat van már -, valamit, ami fölold és kiürít. Legjobb lenne persze Zwack Unicum, de sajnos, mindjárt menni kell, legyen inkább egy pohár narancslé, bár itt az elsők között mértek Heinekent, egy palackkal talán elmegy, és olyan megnyugtatóan helyezkedik el a gyomorban! Jön Fischer János, az Iparos Kisvendéglő főnöke, és vele jön egy csillogó szemüveg, egy barátságos mosoly, egy szeretetteli, üdvözlő kézmozdulat, pár megnyugtató szó, nu, mi a fene, mintha oldódna ez a gombóc itt, a bordák találkozásánál.

A napi ajánlatok tábláján ott áll fölírva a halászlé. Rámegyünk tehát, korrekt az adag, csodapiros a paprika, húsban gazdag a lé. Míg az asztalra ér, van idő kimenni a parkolóba, most már nem érdemes vacakolni, a gép reggel negyed nyolcig adja a jegyet. Na, de a halászlé! A hagyma csodás zamata átúszik az alapélből, a kenyér puha, mint a hajnali dunna, meg kell kockáztatni egy pohárka vörösbort, Isten áldja a tisztes hazai ipart!

Van rántott libamáj, csak nem kéne kihagyni! Valami csoda, hogy az utolsó szegletéig zamatos, sós, és mégis puha - ezt lenne jó megtanulni egyszer. A madarat fehérborban odébb úsztatni üdvös, és ha már ez az irány látszik erősödni, jöhet a magát csirkemájas, gombás, vörösboros mártásban kellető bélszínszelet. Krokettel persze. Ha most azt mondják, a változatosság gyönyörködtet, akkor az iparosok kedvencét kérjék ki. Ott a hagymán párolt bélszín-csíkokhoz a sonkás, szalonnás, uborkás ragu adja a módozatot. A koronát az iparos vegyes tál teheti föl, itt aztán van minden: töltött szűzpecsenye, rántott gomba, sertésszelet velővel, tükörtojás etc. Csak kínban vagyok, mert akár borda, akár makaróni, első osztályú a milánói módozat, és aki a palacsintákat kihagyja, nem követ el kisebb vétket, mint aki sosem kóstolta a napi főzelékválasztékot.

Akik rutinosabbak, és régebb óta járnak az Iparos Kisvendéglőbe, az adagok ismeretében biztos fölhördülnek: ennyit ezen a helyen egyszerűen képtelenség végigenni! De egyfelől nem kell degeszre tömnünk magunkat: amit éppen nem gondolnánk már elnyelni, azt elcsomagolják. Másfelől: nincs ok a sietségre sem. Mindent egybevetve nem volt rossz nap a mai, ígéretesnek tűnik a holnap, legvégül pedig ott vannak a pompás digesztívek, üsse kő, hadd jöjjön az az Unicum, úgyis reggelig szól a parkolójegy, meg aztán jól esik az a kis séta hazáig.

Amint az ember hazafelé battyog, arról ábrándozik, hogy a másnap talán nem is olyan sűrű. Nem férne bele egy ebéd? Van Bánffy máj, de rég ettem, manapság már alig néhány helyen készítik a Kossuth-díjas, egykor pécsi illetőségű színművész kedvenc fogását. Jó, elfogadom, ennyi máj talán tényleg túlzás, de van Bánffy bélszín, az milyen lehet? Vagy a kapros, tejfeles pulyka napja a holnapi? A bizonytalanságba hirtelen belehasít az étlap egyik sora: borjúpaprikás galuskával. Ez lesz az igazi, kivált, hogy adnak tejfeles uborkasalátát is.

Az út a parkolóóra mellett visz el, minek délelőtt mozgatni a kocsit, van az az útlezárás, meg amúgy is mindegy, így ni, fél háromig ki vagyunk váltva. A hazáig tartó úton még lényeges kérdések várnak tisztázásra. Megérkeznek-e a héten a bőrszögek? Mi legyen a házmesterné órájával? Elviszi-e a tanácsos úr az asztalkát?

A legfontosabb mégis ez: bő egy hónapja már, hogy leszaladt a nagyböjt. Nem kéne mégis a csülköt pékné megkóstolni?

Megjelent a Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara honlapján, 2003-ban - www.pbkik.hu